Leiden és okóber 3-a

Van az úgy, hogy az ember laza, hétvégi folklórműsorra számít, és hirtelen fesztivál lesz a belvárosból...

Szóval az úgy kezdődött, hogy volt egy 1574-es esztendő, amikor gaz spanyolok rútul el akarták foglalni Leiden városát, de ehhez a hollandoknak is volt egy-két szavuk. Bezárkóztak szépen (nem teljesen önszántukból), és hívták Vilmos bácsit.

Aki jött is. Orániai Vilmos másodszori nekifutásra elkergette a spanyol csapatokat, és felszabadította a várost. Október 3-a lett volna ez a jeles nap, amit a város azóta is szokatlan hévvel ünnepel.

Namármost én balga módon alapul vettem az otthoni városi ünnepeket, és mikor mások már javában az ünnepségről magyaráztak, én szelíden bólintottam, gondolván lesz egy kis felvonulás, esetleg énekelgetnek majd - arra semmi esetre sem gondoltam, hogy egy nap leforgása alatt telenyomják Leident vidámparki játékokkal, színpadokkal, bulisátrakkal, és már hajnali hét órakor fújják a ratatát az ablakom alatt. Akkor kicsit szerettem volna megölni valakit...

Október 1-én arra a kellemes meglepetésre eszméltem, hogy az egyik nagyobb téren hirtelen ott termett egy hullámvasút, egy rémisztő-emberpörgető, illetve a malom mellé csaptak egy óriáskereket is, csak úgy kiegészítvén a kilátást. (Ha a daru nem lett volna elég.) Ekkor már azért gyanakodhattam volna...

Október 2-án már mindenki lázasan az előestére készülődött, meg is beszéltük néhány Erasmusos sorstársammal, hogy belevetjük magunkat az ünneplésbe. Már délután hatalmas volt a tömeg, sokan játszottak már az ezerféle szerencsejátékkal, célbadobósdival, labdahorgászós-mackónyerős vacakkal. Rengeteg ételes standot is állítottak, sokan magabiztosan hirdették az itt őshonos ételeket. Ők még nem vették észre, hogy a holland kaja borzalmas.

Nosza, mi is beálltunk érméket dobogatni az egyik gépbe valami nyereményben reménykedve, de sokunk - magamat is beleértve - hamar ráunt, és inkább az óriáskerék után vágyakozott. Az indiai és a filippínó lány azonban eltökélte, hogy ők ma valami nagyon nagyot nyernek, és tántoríthatatlanul pötyögtették tovább a pénzt. Fájó szívvel hátrahagytuk őket, és megpróbáltunk elverekedni a kerékig.

Az egyébként 7 perces utat körülbelül 20-ra növelte a sok söröző ember, a tömeg, illetve az, hogy mi elmaradott, konzervatív, külföldi lányok megpróbáltuk kikerülni az út közepén álló nyilvános vizeldéket használó urakat. Az itt látható képecskén álló, számunkra ismeretlen műanyag eszköz lenne a fent említett toalett. Ezt általában 4 úr bizalmas meghittséggel körbeállja, és a természet (város?) szellőcirógatta lágy ölén könnyít magán. Felettébb élvezetes dolog egy nagy tömegben nekisodródni néhány ilyen vizelő embernek, de igazából úgy tűnt, őket nem zavarja a dolog. Minket annál inkább, a japán lánnyal szörnyülködtünk a helyzet szokatlanságán. Hát na. A barbár emberek maradnak a Toi-Toi-nál.

Végül semmit sem nyertünk azzal, hogy a kerékhez indultunk, mert időközben a hátrahagyottak is végeztek a nyerőhadjárattal, és szerettek volna csatlakozni hozzánk. Természetesen megvártuk őket, bár ez egy laza 30 perces ácsorgást jelentett a kerék lábánál. Ez alatt az idő alatt lehetőségem nyílt megcsodálni a sok színt és fényt, ami körülvett. A képek elég jól visszaadják a látványt, bár a hangulat sajnos már nem fért oda - a nyüzsgés, a sok ember, a hangzavar...

Végül sikerült feljutnunk a kerékre, és szabadon gyönyörködhettünk az esti Leidenben és/vagy visítoztunk az életünkért.

Továbbsétálva a belváros szíve felé egyre szaporodtak a színpadok és a részegek. Itt már teljesen fesztivál-hangulat uralkodott, egy téren volt, hogy három színpad is állt. Ezen a ponton adtam fel, a tömeg olyan szinten volt elviselhetetlen, hogy elbúcsúztam, és inkább hazamentem.

...Ahol arra nyitottam ajtót, hogy a környéken szóló dum-dum vidáman táncoltatja az ablakaimat. Mivel jó alvó vagyok, sok mindent nem zavart meg, de azért mikor reggel 7-kor megjelent a fúvós zenekar az ablakom alatt, már én is felébredtem.

Apukámnak "épp a környéken volt dolga", ezért beugrott hozzám néhány napra. Úgy terveztem, hogy kiugrom érte a pályaudvarra, és nem lesz túl sok ember - nyilván mindenki másnapos. Megint tévedtem. A legkellemetlenebb az volt, mikor az egyik utcán egy hosszú kordont láttam, melyet az én utamra pontosan merőlegesen találtak felállítani. Kicsit kezdtem kétségbeesni, hogy gyakorlatilag bezártak a városba, így egy helyi úrtól kértem segítséget. Válvonogatva javasolta, hogy másszak át a kordonon. Minthogy nálunk otthon ez olyasmit jelent, amit azért nem kéne átugrálni, félve megkérdeztem, hogy nem zárnak-e kalodába érte. A fickó furcsán nézett rám, ezt 'nem'-nek értelmeztem. A csizmámnak magas sarka van, és már járni is csak életveszélyesen tudok benne, a mászás kis gondot jelentett, de nagyon kedvesek voltak az ott állok, lelkesen segítettek, fogták a karomat. Az út másik oldalán lévő, párhuzamos kordonvonalnál megérdeklődtem, hogy átengednének-e, mire egy idősebb hölgy rezzenéstelen arccal közölte, hogy; "Nem."

Ismét megrémültem, hogy most valami rosszat csináltam, és még a felvonulók is kilapítanak, így végül elkezdtem egy rendőrt zaklatni, hogy most teleportáljak, vagy mi a fene legyen. Ismét mászásra biztattak, így kerestem egy szimpatikusabb nénit, ő már beengedett, sőt, segített is.

Végül Aput is összeszedtem, és bár a kordontól félve egy elég nagy kerülőre kényszerítettem, épségben megérkeztünk. Neki is csak ideig-óráig tetszett a nyüzsgés, és csak reméltük, hogy vasárnapra nem sok marad belőle. Egyébként ez beigazolódott, mikor felébredtünk, mintegy varázsütésre elült a zaj, eltűnt a sok ember és stand.

Nagyon intenzív élmény volt, úgyhogy ha valaki ekkortájt látogatna Leidenbe, készülön fel arra, hogy a világ a feje tetejére áll.

Kísértetház, rémisztő-emberpörgető, és az alsó szélen egy csipet tömeg.

Rémisztő-emberpörgető 2.

Ezek az urak ugyanilyen szorgosan muzsikáltak hajnalban is.